Nyitólap
Bunyevácok ...
    ...nem horvátul
       beszélnek
    ...nem horvátok
Bizottsági tájékoztató
Pro és contra
Nyelv+szótár
Vers zene kolo
Népszokások
Szótár
Családnevek
Neves bunyevácok
Történelem
Származás, őshaza
1848-49.
TRIANON
KÁDÁR & TITÓ
Aláírásgyűjtés
Könyvek, újságok
Kisebbségi jogok
Tudomány MTA
Holokauszt
Támogatók
Vendégkönyv
Etnobiznisz
Sajtónak
Kapcsolat

1848-as szabadságharc

Horváth Mihály magyar történész, katolikus címzetes püspök, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, akit a szabadságharcban játszott szerepe miatt a haditörvényszék halálra ítélte és felakasztatta. Horváth Mihály szerencséjére ezt csak in effigie, távollétében tették meg vele, de így is 18 évig élt száműzetésben. Itt írta meg átfogó, háromkötetes könyvét „Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben” címmel.

Bár kétségtelen, hogy emigrációban lévén néhány esetben a roppant szerteágazó és eseménydús, hosszú időt átfogó kutatási téma miatt nem minden történelmi esemény, csata és legenda esetében tudta a legmélyebb kutatási munkát elvégezni és kortársával szembeni pozitív vagy negatív elfogultságát sem tudta mindig teljesen félretenni, az eseményeket maga is átélt sőt azokat irányító történész véleményét alapvető témákban nem érdemes vitatni és ezt mértékadó szakemberek nem is teszik.

A Magyarországra rárontó horvát-szlavón bánról írt gondolatai megvilágítják, miért ítéli meg még másfél évszázad multán is negatívan a magyar közvélemény:

„Jellasicsnak bánná nevezésével a titkos udvari párt valóságos mestervonást tett reactionalis terveiben. Jobb eszközt ezek foganatba vételére alig nyerhetett volna nálánál, kinek nemcsak népvezéri tulajdonaitól a legjobb szolgálatokat lehet vala várnia; hanem még személyes érdekei, hajlamai, sőt jellemének árnyoldalai is olyneműek voltak, hogy csak nevelhették ragaszkodását a dynasztiához. Ő, kinek a Pazar fényű s bőségű élet szenvedélyei közé tartozott, zsoldján kívül vagyonnal nem bírván, tetemes adósságokba verte magát, s csak az udvar kegyétől remélheté mind adósságainak s költséges életének fedezését, mind előmenetelét a szolgálati rangban; mit egyébiránt, kitünőbb katonai talentumokban szűkölködvén, érdemei után nem igen várhatott volna. És valóban, azon kegyek, melyekből őt a dynasztia némely tagjai utóbb elhalmozák, nem kevessbé hatványozták buzgalmát, mint ama, hír szerint roppant öszvegek, melyek adósságainak kifizetésére, éldeleteinek s pazar háztartásának fedezésére fordíttattak.”

Horváth Mihály a horvátokat is felelőssé tette a minden képzelőerőn túlment kegyetlenkedésektől tarkított délvidéki harcok kirobbanásáért:
„… lássuk, mi történt Horvátországban, s miként intézkedett a magyar kormány is a horvátországi események tekintetében; mert ott létezett a fajháború gyúpontja, a szerb lázadás is főleg onnan nyerte táplálékát.”

A bunyevácokkal kapcsolatos kérdésben egyértelműen fogalmazott.

„E népszámítás után tehát méltán kérdezhetni, ha a szerbek népjogi szempontból igazságtalannak találták, hogy e vidékek, hol a magyarok kevesebbségben vannak, Magyarországhoz tartozzanak, mi joggal akartak azokból Szerbországot alkotni ők, kik szintúgy kevesebbségben vannak? Ezen igazságtalanság még kiáltóbbá válik a szerbek részéről azon tekintetnél fogva, hogy a németek, bunyeváczok, vagyis dalmaták, s a többi apróbb népségek, tótok, bolgárok, zsidók, jobbára szintúgy ragaszkodtak a magyar hazához s nemzetiséghez, mint magyar ajkú testvéreik; míg ellenben a szerbek semmi más népfaj rokonszenvét nem bírták.”

Mészáros Lázár, az első felelős magyar kormány hadügyminisztere anyai ágon bunyevác származású, bunyevác és ferences neveltetésben részesült Baján és Szabadkán. A honvédség megszervezőjéről így ír Horváth Mihály:

„Mészáros Lázár tábornok és hadügyminiszter, az olaszországi seregből valahára elbocsáttatván, s május 25-kén tárczáját átvevén, azonnal nagy munkásságot fejtett ki az újoncz honvédhad szervezésében.”

Az önálló katonaság megszervezése indokolt volt. Korabeli források és dokumentumok alapján Horváth a következőket írta:

„A zágrábi hírlap szerint e seregnek csak a Dráváig járt volna ki rendes zsoldja; azon túl tíz krajczárnyi napidíj igértetett minden legénynek a zsákmányból. A seregnek két utolsó eleme, mihelyt a Dráván átkelt, ár a Muraközben is, bár annak lakosai jobbára szinte horvátok, rémítő rablást, pusztítást kezdett űzni. Mind a mellet, hogy a községek, melyekbe a sereg érkezett, ingyen kötelezettek az élelmet kiszolgáltatni, s azt félelmökben egész készséggel teljesítették, a rabló nép azokat minden marhájától megfosztotta. És miután a ragadmányból ellakoztak, csoportosan rohantak a házakra, a ládákat, szekrényeket feltörték, s azokból nemcsak a pénzt, hanem a ruhafélét is -, az élelmi tárból pedig minden élelmi szert, réz- és vasedényt elraboltak; az üres ládákat, szekrényeket s más házi bútorokat összezúzván-törvén, tűzre rakták; a cserépfélét összetörték, az ágyneműből a tollat szélnek eresztették; végre, miután a szegény népet mindenéből kifosztották, a megrettent s elbujdosott nőkre estek, kik közől aztán nem egy meg is halt, még több megbetegedett erőszaktételeik következtében.
E borzasztó részleteket nemcsak szemtanúk elbeszélései, hanem magoknak Jellasics tisztjeinek elfogott levelei is bizonyítják.”

A honvédsereg első csatáját 1848. szeptember 29-én vívta Pákozdnál. Jellasics kétszeres túlerőben lévő horvát serege vereséget szenvedett, amint honvédekkel és nem védtelen civilekkel és asszonyokkal találta szembe magát.

„Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva”- írta Petőfi a Vén zászlótartó című versében.

Hasonló „sikereket” ért el horvát hadaival 1949 nyarán a Délvidéken is Jellasics, ahol a honvédseregben a magyar és a sváb honvédek mellett népességbeli számarányukat messze meghaladó mértékben harcoltak a bunyevácok.

„Kevésbé ismert, hogy 1848/49-ben a bunyevácság Kossuth egyik legharcosabb, legönfeláldozóbb népe volt; és nem csupán Sztratimirovicsék - Bácsszenttamás (ma Cpбoбpaн) és Tiszaföldvár (ma Бaчкo Гpaдиштe), majd Zenta (ma Ceнтa) magyar, zsidó, és egyéb hazafias lakosságát is fölkoncoló - szakadár rácsága ellen, hanem a később itt megjelenő horvát-szlavón bán, Jellacsics József (Josip Jelačić) hadaival szemben is. Grosschmid Gábor például, aki Bács-Bodrog megye 1848-as újoncállító biztosaként, három hónap alatt majdnem 10.000 honvédújoncot állított ki a legcsekélyebb kényszer nélkül; azt írja az emlékirataiban, hogy még a németek és a sokácok, különösen pedig a bunyevácok és ruténok is „jókedvvel ugrottak a mérték alá.” Zomborban ilyen rác és bunyevác hazafiakból állították októberben föl az egész 34. honvédzászlóaljat. (Délvidéki S. Atilla történész a bunyevácokról írt tanulmányában Lebl Árpád: Revolucionarni pokret u Vojvodini 1848-1849. Novi Sad, 1960. 25. o.  és Grosschmid G.: Az utolsó báró Kray a szerbek között 1848-1849. In Bács-Bodrog Vármegye Történelmi Társulatának Évkönyve. II. évf. 104. o. forrásokra hivatkozott.)


A magyar országgyűlésben 1942. december 3-án elhangzott beszédben is találunk utalást erre a tényre: „Különösen bizonyítékát adta a magyar államhoz való hűségének 1848-ban, amikor a felkelő szerb sereg a Vajdaság megalakítását célzó törekvéseiben felhívta a bunyevácságot, küzdje ki vele karöltve a Vajdaság felállítását. A bunyevácság nem hallgatott a felkelő szerbek hívó szavára, hanem csatlakozott az 1848/49-ben a hazáért hősiesen küzdő magyar honvédhadsereghez. Magából Zomborból 800 fiatal bunyevác férfi Zsuelics ügyvéd vezetése alatt átment Szabadkára és csatlakozott az ottani honvédhadsereghez, (Éljenzés a jobboldalon.) hogy ezzel is kifejezésre juttassa odaadó ragaszkodását és hűségét.

„Baja nem esik közvetlen hadakozások területébe, amit főleg annak köszönhetett, hogy illir anyanyelvű lakosságát magyar érzéseiben megtántorítani nem lehetett.” – írta szintén dr.Rapcsányi Jakab Baja és Bács –Bodrog Vármegye Községei című művében (Kiadta a Magyar városok monográfiája kiadóhivatala Budapesten 1934-ben).

A szabadságharc utolsó győztes ütközetében, a kishegyesi csatában vereséget szenvedet a horvát bán, akit a csata után menesztettek. Mészáros Lázárt hosszú száműzetés után idegenben érte a halál. Angliában temették el, földi maradványait csak a kommunizmus bukása után hozták haza, 1991. március 15-e óta nyugszik szülővárosában, Baján. Jellasics, a horvátok nemzeti hősének lovas szobrát meg azóta Zágráb főterén forgatják az éppen a legnagyobb ellenségnek vélt ország irányába…